Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a miénk.

Nem, most nem a Tanú ikonikus jelenetéről fogok írni. :) Hanem a Főkrampuszról, akiről a blog bevezetője szól.
Egy, az életemen átcsörtető krampusz gúnyosan így fogalmazott róla:
"Egy kicsit pervi, egy kicsit gáz, de a miénk."

Nos igen. Közeledik a Karácsony. Amikor nem csak az orgazmus lesz a fontos hirtelen, hanem az is hogy fogják a kezünket, mellettünk álljanak feltétel nélkül, és ne kelljen az ünnepi vacsi után behúzni a hasunkat. ;) 

Számomra az Igazi Férfi ilyenkor az, aki hazahozza a bejglihez való cuccokat. Egyrészt mert számomra ellenállhatatlanul szexi amikor egy pasi házias, másrészt mert ezzel "egy csapat vagyunk" érzésem van, harmadrészt nehéz és utálok cipekedni, de szeretek sütni. :vigyor: Ilyen Férfit pedig ritkán találni errefelé. Jójó...nem is igazán ez a keresési kritérium, hiszen nincs minden nap Karácsony. ;) 

2013-ban, a regisztrációm után nem sokkal privire hívott. Elkezdtünk írogatni, és úgy fél óra után bekapcsolta a kameráját. Elakadt a lélegzetem, olyan mértékben megfogott amit láttam. A túloldalon Mr.Tökély ült - igaz, később kiderült, csak kívülről az. A külső megfog, a belső megtart? Hm. Néha pedig a külső megfog és megtart... :napersze: 

Egy másik, életemen átcsörtető krampusz ecsetelte a fröcskölő nyállal, megfeszült izmokkal, vicsorgó állkapoccsal egymásnak eső vadállatok párzását...az az őserőből táplálkozó vehemencia, az újra és újra elsöprő extázissal ideiglenesen véget érő küzdelem amit ő keresett errefelé - hát ezek lettünk mi. Pedig én nem ezt kerestem. Azóta a kapcsolatunk egy véget nem érő harc, amiben sem győzni, sem szabadulni nem tudunk.

Az idei bejglihez valókat nekem ő hozta haza. Igaz, nem könnyen vállalta a feladatot, olyan hisztit csapott a bevásárlás mellé mint egy primadonna. Megküzdöttünk - ahogy kezdettől mindig minden miatt - ezúttal én nyertem. :vigyor: Nem, nem mindig nyerek én. Néha le tud győzni, néha meg tud szelidíteni. Próbálkozom, próbálkozunk repülni...de az első szárnycsapásomtól kezdve itt az Erón, végül ő az aki valahogy mindig ott van ahol lennie kell, és végül mindig ő az aki ott is marad ahol lennie kell...és törött szárnyakkal valahogy mindig mellé hullok vissza.

Ahogy elnéztem a napokban, hát róla jutottak eszembe ezek a gondolatok. A hátország. 

Szinte mindenkinek van egy ilyen magyar narancsa. A többségnek itt van valamilyen hátországa. Akit nem hoz ide, sőt, talán miatta került ide. Akiből hiányzik valami fontos, de benne van valami még fontosabb, a ragaszkodás. Aki tökéletlen (nem töketlen - bár Karácsonykor még az is megbocsátást nyer), de elfogadja a mi tökéletlenségeinket is. Aki már bizonyított. Aki megfogja a kezünket. Aki egészen egyszerűen ott van ahol lennie kell, és biztosítja azt a hátországot, ahonnan könnyedén rugaszkodhatunk el. Aki miatt nem felel meg bárki, aki egykor vagy most - ilyen vagy olyan szempontból - feltette magasra a lécet.

Akivel az év 364 napján rengeteg bajunk van, és kinek mi nem kerek...talán olyasmit szeret a szexben amit nem szeretünk, talán nem teszi meg amit szeretnénk, talán túl kicsi a libidója, talán túl kicsi vagy túl nagy a farka, talán meghízott, talán lefogyott, talán túl megszokott, talán mi vagyunk a számára túl megszokottak, talán nem mindig azt kapjuk amit szeretnénk...

De! 

Ott vannak láthatatlanul a háttérben, a vállukra hajthatjuk a fejünket, elmesélhetjük milyen napunk volt, és nem kell hozzá kisminkelni magunkat, és három hétre előre időpontot egyeztetni, majd azon aggódni, hogy eltűnik-e addigra. Hogy megsértődik-e. Hogy felhív-e egyáltalán. Nem, ők nem tűnnek el soha. Ők ott vannak, ahol lenniük kell. Mindig ott vannak, ha piros hó esik akkor is.

Belefáradtam az idei évbe. Fizikailag, érzelmileg, értelmileg is. Ha egyenleget kellene csinálnom, ez az év nem az új ismeretségek éve volt, hanem a régiek elmélyülése. Akikkel korábban ismerkedtem meg itt és barátok lettünk, azzal még jobb barátok lettünk. Akivel találkozgatunk néha, azzal még örömtelibbek lettek a találkozások. Aki pedig mellettem állt korábban, az most is mellettem áll. Idén nem csatlakoztak újak. Akiknek lehetőséget adtam, csak átcsörtettek az életemen, majd ki is viharzottak onnan, csalódást, kiábrándultságot, bizalomvesztést hagyva maguk után. Aztán én is behúztam a féket...az életem nem átjáróház! Így kirekesztődtek olyanok, akiket talán mégis be kellett volna engednem...de már féltem beengedni.

Jövőre majd új év, új lelkierő, talán új szárnypróbálkozások is lesznek. Ez a jövő zenéje. Idén félretettem a szárnyakat és kötényt kötöttem. ;) Bejglit sütök, meg mézeskalács házikót. Megpuszilom és átölelem azokat, akik mellettem vannak, akiknek fontos vagyok. Feltételek nélkül. Akik sok tekintetben tökéletlenek, de ragaszkodnak hozzám.
Ez az időszak éppen alkalmas arra hogy egy pillanatra megálljunk és megbecsüljük a magyar narancsainkat. ;) 

Elnéztem azt a tökéletes fenekét amikor kijött a fürdőszobából...elmosolyodtam mert beugrott az a cinikus mondat abból a régi levélből.

Egy kicsit pervi, egy kicsit gáz, de az enyém. <3 

!kep:https://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/a91f17420171221133749.jpg